Biztos vagyok benne, hogy magadban rávágod, hogy nem. Ha halálra éheztetné magát sem. És fordítva sem nagyon esélyes, hogy Cameron így megcombosodik, ugye? Na meg azok a karok és vállak! Persze, a sok tenisz…
Hát azért itt már többről van szó. Genetika.
De most maradjunk egy kicsit annál, hogy a súlyproblémákkal küzdőknek van két szélsőséges tábora: az egyik, aki 1000-1200-1500 kalóriás étrenddel sanyargatja időnként magát, mert olyan őzike lábakat akar, mint amilyen Cameronnak van; a másik, aki a „fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy”-gyal önáltatásban van és semmit sem tesz, hogy változtasson. Utóbbi igaz azokra is, akik szimplán nem foglalkoznak vele, mit esznek, isznak, mennyit alszanak, mozognak, vannak levegőn (és ezek csak az alapok). Mindegyikkel gond van.
A szélsőséges diétázókkal az a probléma, hogy a súlyos kalória- és tápanyagmegvonásnak (mert nagyon sokan csak azt számolják, hány sajtos croissant és túrórudi fér bele az 1200 kcal-ba a salátalevél mellé, és nem valódi táplálékot esznek ilyenkor sem) rövid távon bezabálás lesz a vége – bocsánat –, hosszú távon meg mondjuk egy meglévő egészségügyi probléma akár tovább romolhat. Illetve a női hormonrendszer különösen érzékenyen reagál az ínséges időszakokra… mert bizony a szélsőségeket belül a szervezet annak éli meg. És így még a fogyás sem biztos, hogy a megálmodott módon fog menni.
Aki pedig nem tesz semmit azért, hogy jobb állapotba kerüljön fizikailag, mondván, ő sosem volt nádszál vagy neki „már úgyis mindegy” (ezt a kettőt szoktam hallani)… Nem, nem mindegy, semmilyen életkorban sem.
És most felteszem a kérdést: Mi lenne, ha úgy bánnál a testeddel, önmagaddal, mintha becsülnéd? Valahol itt kezdődik, amit a külvilágtól várunk… megbecsülést, tiszteletet, elismerést, szeretetet… Te megadod magadnak? És milyen példát mutatsz?
Szókratész azt mondja (egyik kedvenc idézetem): „A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes.”
Szerintem senkinek sincs joga így megöregedni.
Azért kaptuk a testünket, hogy tápláljuk, becsüljük, mozgassuk, ha mozgóképesek vagyunk, legyünk jól benne, lássuk, éljük a szépséget és erőt.
Nem sanyargatni kell magunkat. Létezik genetikai korlát. Létezik, hogy az egyikből nem lesz Cameron, a másikból meg Serena. De az egyéni optimumot akkor is ki kellene hozni. És szerintem ezt mindenki érzi belül, hogy hozza-e… vagy jó-e a módszer, amivel próbálja.
Fontolgasd ezeket a gondolatokat, funkcionális táplálkozási tanácsadásért pedig fordulj hozzám bizalommal!
Kép: Google